Károly, Caretto, Magdeleine, René Voillaume

Charles de Foucauld (1858-1916), a spirituális alapító.
Caretto, a hatvanas-hetvenes évek misztikusa. (1910-1988)
Magdeleine, a Kisnővérek alapítója (1898-1989), aki tizenkét évet várt a hivatására.
René Voillaume (1905-2003), az Evangélium Kistestvéreinek alapítója

Ők négyen, akikről fogok még írni.

Baba Simon

Egy lelkiségben több szempontból is fontos, ha egy hozzá kötődő személyt boldoggá avatnak: jelzi az Egyház figyelmét, a közösség erejét, a hívek imádságát. Ismét az afrkai földrész közvetíti hozzánk egyik papjának életpéldáját: Simon Mpeke atya a Jesus Caritas papi ág révén kapcsolódott Foucauld atya lelki családjához.

***

A leginkább Baba (jelentése: papa) Simon néven ismert kameruni pap 1906-ban született Batombéban. Egyike volt azon nyolc papnak, akiket elsőként szenteltek fel Kamerunban 1935-ben. 2009-es kameruni látogatása során XVI. Benedek már előre példaként állította Baba Simont a papság elé, mint olyan embert, akinek tettei „a szent életre ösztönöznek”.

Az 1975. augusztus 13-án elhunyt Simon Mpeke atya boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakasza lezárult. Az atya Kamerun első nyolc katolikus papjának egyike volt, később pedig missziós pap lett a kirdi népcsoport között. 2009-es kameruni látogatása során nevét XVI. Benedek is példaként említette.

„Még az ördög ügyvédje sem tudna kifogást találni Baba Simon életében, annyira az Evangélium tanításai szerint élt” – mondta róla a francia fidei donum pap, Grégoire Cador, aki 1992 óta Kamerunban dolgozik, és a Maroua-Mokolo egyházmegyében Simon Mpeke boldoggá avatásának ügyét egyengeti.

A leginkább Baba (jelentése: papa) Simon néven ismert kameruni pap 1906-ban született Batombéban. Francia spiritánus atyák keresztelték meg 1918-ban, a Simon nevet a keresztségben vette fel. Először tanár volt, majd 1924-ben beiratkozott a yaoundéi kisszemináriumba. „Már megkeresztelkedése előtt is Isten embere volt” – mondta el Cador atya Baba Simonról, aki egyike volt azon nyolc papnak, akiket elsőként szenteltek fel Kamerunban 1935-ben.

A felszentelése utáni első években a Douala New Bell plébánia káplánja, majd plébánosa volt. Nagyon aktív emberként emlékeznek vissza rá, aki élesen szembehelyezkedett a tradicionális vallásokkal. 1953-ban csatlakozott a Jézus Testvérei Világi Intézethez, majd a Jézus Karitász Papi Unió alapítóinak egyike, és a szervezet afrikai részlegének első vezetője lett.

1959-ben a kirdi népcsoport körében telepedett le Tokombérében, a Maroua-Mokolo egyházmegyében. A pogánynak tartott, és a többi nép által megvetett kirdik között Baba Simon is puritán szegénységben élt. A nyomor felszámolásáért küzdött, miközben szeretete és imái segítségével hirdette az Igét. „Rávilágított, hogy Isten ott van a kirdik hagyományaiban is, és e népcsoport védelmezőjévé vált” – folytatta Cador atya. Baba Simon 1975. augusztus 13-án halt meg Batombéban, távol Tokombérétől, pedig azt szerette volna, ha ott temetik el.

Boldoggá avatásának ügyét halála után húsz évvel Philippe Stevens, Maroua-Mokolo püspöke indította el. Az eljárás egyházmegyei szakaszai idén májusban lezárult. A dosszié most már a Szentté Avatási Ügyek Római Kongregációjánál van, akik ellenőrzik az összegyűjtött anyagok hitelességét, majd felelőst neveznek ki. A felelős dolga lesz igazolni Baba Simon tetteinek kiemelkedő értékét.

2009-es kameruni látogatása során XVI. Benedek már előre példaként állította Baba Simont a papság elé, mint olyan embert, akinek tettei „a szent életre ösztönöznek”. A pápa Africae munus kezdetű, az Afrika Szinódus után kelt apostoli buzdításában pedig arra biztat, hogy „ismerjük fel az Evangélium afrikai hirdetőiben azokat, akik szentté avatásra méltók, és pedig nem csupán az afrikai szentek számának növeléséért, hanem annak érdekében is, hogy minél többen tudjanak közbenjárni Istennél az afrikai kontinensért.”

Forrás: Magyar Kurír

Az imádságról

Hogy megtanuljunk imádkozni, egyszerűen csak imádkoznunk kell, sokat imádkoznunk. Tudni kell újra meg újra kezdeni az imát, szüntelenül, sohase belefáradva, még akkor is, ha nincs rá válasz, még akkor is, ha nem jár semmiféle látható eredménnyel. Jézus azért hangsúlyozta olyan erősen az állhatatosságot, mert tudta, hogy a változás, az újdonság szomjúhozása miatt nehezen maradunk állhatatosak. Minél gyakrabban idézzétek emlékezetetekbe a hitből fakadó imádság általános jellegzetességeit, ez segít benneteket abban, hogy állhatatosak legyetek. Az imádságot ne halasszátok akkorra, mikor majd kedvetek támad imádkozni. Megtörténhet, hogy éppen akkor hagyjátok abba az imát, amikor arra a legnagyobb szükségetek volna. Veszedelmes önáltatás ez, mely mar sokakat távolított el Krisztustól. Az ima vágya csak hitből fakadhat. Már maga az ima utáni vágy is az imádság eredménye. Elégedjetek meg azzal a tudattal, hogy Isten vár rátok. Isten mindig azt óhajtja, hogy imádkozzatok, még akkor is, mikor nincs kedvetek, sőt akkor talán leginkább. Sohase feledkezzetek meg arró1, hogy minél kevesebbet imádkoztok, annál rosszabbul fogtok imádkozni, és annál kevésbé vágyódtok az imára. Az imától természetesen semmit sem várhattok önmagatok számára. Istenért kell imádkozni, s nem azért, hogy elégedettséget találjatok, nem azért, hogy azt érezhessétek, jól imádkoztatok, jó a módszeretek. Nem kell más imára vágyni azonkívül, mint amit Isten ad nekünk. 

René Voillaume: Emberek között (Agapé, 2007, 78.o.)

Az Önátadás imájáról

Eszembe jut egy francia szerzetes, Charles de Foucauld, akit a Szaharában gyilkoltak meg 80 évvel korábban. Híres imája az volt, hogy teljesen átadja magát Isten akaratának. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy életét odateszi az oltárra, mint olyan ajándékot, amelyet kapott, és most visszaad, hogy Isten azt tegyen vele, amit csak akar.

Atyám, átadom magam kezedbe, tégy velem, amit akarsz.
Bármit teszel velem, megköszönöm.
Mindenre kész vagyok, mindent elfogadok.
Csak a te akaratod teljesüljön bennem, és minden teremtményedben -
Semmi többet nem akarok, csak ezt, Uram.

Ezt az imát mindig nehezemre esik elmondani, mert változatlanul aggaszt az a gondolat, hogy Isten szavamon fog, és többet kér, mint amit adni szeretnék. Ijesztő elgondolni, hogy kiengedjük kezünkből életünk irányítását.

Timothy Radcliffe: Miért járjunk misére? (Vigilia Kiadó, 2011, 139-140.)

Brezno

A szemináriumban jártam; szó esett egyházmegyés papságról, szerzetességről, az életmódok különféle formáiról. "Egy rendház, egy rend, olyan, mint egy klub, nincs igazi tétje" - kaptam meg. "A plébános meg nagyon egyedül van, főleg olyan helyen, ahol több falu van rábízva" - válaszoltam. Aztán a szegénységről esett szó, annak megéléséről: és ekkor kerületek szóba a breznóbányai szlovák kistestvérek, akik az ottani romák sorsában osztozva, velük együtt élnek a társadalom peremén, távol mindenfajta gazdagságtól, de az Eucharisztia jelenlétében.

Királyi úton

Frans Horsthuis könyvét olvasom, a holland papét, aki először a fizetéséről, majd plébániájáról, szobájáról, vagyonáról, tulajdonairól mondott le, hogy ne érdekelje más, egyedül Jézus. A radikális Krisztus követésnek különböző fokozatai vannak, nem lehet utánzás, hogy én Foucauld-t akarom követni ebben, Horsthuist abban, vagy keresni egy kolostort; Kármelnél keményebb a trappista rend, Kalmadulnál Karthauz? Lehet-e így méricskélni? Nem tévút ez? Saját utamat járjam, igen, de úgy, hogy ne a világ mércéje szerint alakítsam, hanem Jézusra figyelve abban a kiüresítésben, amiben egyrészt megteszek mindent a hétköznapok rendjében, ugyanakkor nem ragaszkodom semmi egyéni elképeléshez, tervhez és ambícióhoz, hanem egészen Istenre bízom magam.

Közben

Olvasom a könyvet továbbra is, csak bejegyzés nem születik, fél oldalakat lehetne idemásolni Voillaume-tól, ezt meg nem szeretném. Közben Vasadon összejöttünk, jó volt új arcokat látni, jó, hogy sokakat - és sokféle - embereket érint meg ez a lelkiség.

Milyenek lehettek Károly testvér Húsvétjai? Hogyan tudta elmagyarázni tuaregjenek, hogy mit is ünnepel?

Áldott, lelki élményekben gazdag Húsvétot mindenkinek!

Tökéletes kudarc

Eredményorientált, sőt, sikerorientált világban élünk. Szeretjük mindazt, ami megmérhető, kimutatható, feljegyezhető; az információtengerben, ami nap mint nap árad ránk, rengeteg adattal találkozunk, hétköznapi életünket áthatják a számok, bármilyen témának fokmérői. Még a jelen blog is ilyen picit: jaj, hány bejegyzést írtam ezen a héten? Pedig nagyon sok minden nem mennyiségi kérdés, és a sikernek sincs mértékegysége.

„A sivatag apostolát ma már mind többen ismerik, és sugárzása fokozatosan elhatol a legkülönbözőbb társadalmi körökbe es országokba. A halála utáni dicsőség fénye azonban nem feledtetheti velünk, hogy életében és halálában mi is volt apostoli munkásságának mérlege: emberi ész számára tökéletes kudarc. Ma is hallom annak az újságírónak méltatlankodó, tiltakozó hangját, akivel a hoggari remete sorsáról beszéltem. »Micsoda kudarc az élete, a tuaregek valójában sohasem értették meg őt. Nem voltak rá méltóak. Mire szolgált hát az élete? Milyen nyomot hagyott a pusztaságban? Mennyi eltékozolt erkölcsi gazdagság!« S ez való igaz volna, ha élete termékenyítő erejét azonnali hatásában akarnánk lemérni. Foucauld atya tanítványainak mindig gondolni kell e kemény és súlyos leckére. Nekik le kell mondani minden lemérhető sikerről és vállalni életük Iátszólagos haszontalanságát, sőt – az emberiség eldáult és keresztre vont Megvádltóját követve – nekik egyenesen szeretni kell a kudarcot, hiszen ebből sarjadnak ki mai testvériségeik. E testvériségek sohasem feledkeznek meg alapítólevelükről, s hogy eredetileg miféle szellemi anyagból gyúrták őket. Nem pusztán gyümölcsei ők Foucauld atya vérének és áldozatának: nekik maguknak is folytatni kell munkáját, és az ő szellemében kell élniük” – írja Voillaume.

Lehet-e egy kudarc tökéletes? Hát nem paradox így: a sikertelenségben megvalósítani a tökéletesség fokát? S mindez legyen a szemünk előtt? Nekem ez biztos nem megy. Csakis kontrasztként tudom értelmezni ezeket a szavakat, ezek nem a lemondás kifejezései: „úgyis mindegy, mi lesz belőle” – nem erről van szó. Ez inkább bizalom a Godviselés felé, hogy Istenkapcsolatomban függetleníteni próbálom magam minden látható eredménytől. De megnyugtató csak akkor tud lenni, ha tényleg megtettem mindent, ami rajtam múlott.

Károly testvér

Az elnevezés kérdése megoldódott: „»Károly testvér« – ő maga szerette volna, hogy így szólítsák.” – olvasom az Emberek között előszavában.

Olvasónapló

 René Voillaume: Emberek között
Szeged: Agapé, 2007. (2. kiadás – ezt olvasom)

Az eredeti címe: „Au coeur des masses (A tömeg szívében). Azt hiszem a magyar cím szerencsés választás. A tömeg szó nálunk mást jelent elsőre. Arctalan sokaságot vagy fizikai egységet. Ha úgy fordítanánk, hogy Az emberek szívében – az meg nem lenne pontos. Egyszerűségében kifejező a a cím magyarítása.

Könyvek

Puskely Mária könyve közvetítette felém először Foucauld-t és Carretto-t, bár akkor nem kapcsoltam össze a kettőt, olyan értelemben, hogy egy lelkiséghez tartoznak, inkább csak érdekes – rendhagyó – életutak példáiként álltak előttem, akik mindig tudtak a belső sugallataikra hallgatni. Magdaleine-nel való találkozásom későbbi, egy kis füzetet vettem meg, talán valamelyik Szent István könyvhéten, és a Puskely-féle lexikonban már ismerősként olvastam életének állomásait. René Voillaume új felfedezés, tavaly kaptam meg az Emberek között c. könyvét. Úgy tervezem, hogy márciustól ezt a könyvet olvasom, s ennek a reflexiói kerülnek fel ide posztként.

A név

Van Kis Szent Teréz és Nagy Szent Teréz, Teréz anya, egyszóval ismert szentek és boldogok, nevük egyértelmű. De ebben a lelkiségben még nem tartunk itt. Charles De Foucauld. Boldog Foucauld Károly. Károly, Jézus testvére. Foucauld atya. Keressük a megfelelő elnevezést. Én is mindig máshogy említem. De legalább mi ismerjük és törekszünk rá, hogy egyre jobban megismerjük.

Négyen

Charles de Foucauld

Carlo Caretto | Magdeleine Hutin | René Voillaume

Jacques Maritain

 

Jacques Maritainről nem tudok sokat. A katolikus filozófia jeles alakja, magyarul több könyve olvasható. De életének utolsó szakasza nagyon érdekes momentumot rejt: felesége halála után évekig a Kistestvéreknél élt, majd – 88 évesen – kérte szabályos felvételét a közösségbe. Azt hiszem kevesen kezdtek idősebb korban noviciátust. Sok rendben felső korhatár van, ami mindenképpen korlátoz egy bizonyos útra találást. De ebben az esetben nem így történt. Ami számomra nagyon érdekes ebben, hogy Maritain évekig osztozik a kistestvérekkel, de megérik benne, hogy ennél többet szeretne: nemcsak náluk élni, hanem hozzájuk tartozni. Meglehet, külsőleg minden maradt a régiben, ugyanazt az életformát élte; mégis, ami nem látványos, benső lelki folyamat, sokszor lényegesebb, mint a külső, látható valóság.

Inspirációm forrásai

 

A könyvekről részletes leírás olvasható a nazaret.hu oldalon.

Utolsó hely

Károly testvérnél fontos volt, hogy a legutolsó helyet foglalja el még az utolsók között is. Jézusnak viszont van egy mondása: utolsókból lesznek az elsők…

Idézetek

I no longer want a monastery which is too secure. I want a small monastery, like the house of a poor workman, who is not sure if tomorrow he will find work and bread, who with all his being shares the suffering of the world. (ChdF)

• Többé nem akarok olyan kolostorban élni, ami túl biztonságos. Olyan kis kolostort szeretnék, ami egy szegény munkás házához hasonló, akinek nem biztos, hogy holnap lesz munkája és kenyere, aki egész létével osztozik a világ szenvedésében. (ChdF)

The Nazareth experience is an experience of being rather than of doing. Doing is demonstrative. It is a temptation to do and to show. Sometimes, it is a power display. Doing is possessive; it aims to possess people, projects, power, privileges and profits. It gives birth to social evils like competition, jealousy, dishonesty, fraud, hypocrisy, and above all alienation. We can lose respect for life; we can kill a person for profit, gain and greed. (Emmanuel Asi – The Human Face of God at Nazareth)

• A názáreti tapasztalat inkább a létezés tapasztalata mintsem a tevékenységé. Tevékenynek lenni bizonyítgatást jelent. Ez kísértés, hogy tegyünk és hogy másoknak megmutassunk valamit. Néha pedig ez a hatalom fitogtatása. A tevékenység birtokló; célja birtokolni az embereket, terveket, hatalmat, kiváltságokat, a hasznot. A társadalom olyan rákfenéinek melegágya, mint a versengés, féltékenység, tiszteletlenség, csalás, képmutatás és mindenek előtt az elhidegülés. Könnyen elveszíthetjük az élet tiszteletét; képesek vagyunk akár embert is ölni a haszonért, nyereségért, vagy a kapzsiság miatt. (Emmanuel Asi – The Human Face of God at Nazareth)

A sivatag homokjától az északi hómezőkig

A lelkiségben fontos a sivatag, nagyon konkrétan, mint Károly testvér életének színhelyei, és metaforikusan, mint az egyedüllét szimbóluma. Magdeleine Afrikába, Algériába indult el, s mások is éltek a Szaharában magányban többé-kevésbé Károly testvér lelkiségét követve. Tehát Afrika és a kistestvérek szinte összeforrtak, de ma már nem korlátozódnak csupán ebbe a régióba, és az iszlám világon is túlnőttek: az egész Földön, mind az öt kontinensen megtalálhatóak a foucauldi örökség kis egységei. De azért ezen én is meglepődtem: 1980 óta Nuuk, vagyis Grönland fővárosában él egy háromfős női kistestvér-közösség.

Kép

„Amikor anyukám meglátta ezt a képet, első gondolata ez volt: »hogyan tudták lefényképezni Jézust?«” – olvasom egy blogon. Elgondolkodtató – bár… van benne valami. Annyiféle Jézus-ábrázolást látunk. Sokfélék. Pár éve a Tanítvány folyóiratban (2000/3-4.) tanulmány jelent meg ezzel a címmel: Szép volt Jézus vagy csúnya? Úgy gondolom nem blaszfémia ez. Az írás konkluziója egyébként az, hogy nem tudjuk hogy nézett ki Jézus. Talán nem is lényeges. Fontosabb, hogy bennünk milyen Jézus kép él – és nemcsak a képiség szintjén.

Feljegyzések tavalyról (2.)

A megbeszélés és a megosztás az Imádság útja Károly testvérrel c. munka alapján zajlik. Legutóbb a második szakaszt olvastuk. Momentumok Foucauld atya életéből: megtérése, ahogy Huvelin abbé fogadja; Istenre találása, pontosabban Istenhez való visszatérésének drámai pillanatai. „Amikor az imádság útján kísérni akarunk valakit, könnyen eltorzíthatjuk Isten arcát, ha szavaink és cselekedeteink nem arról a szeretetről tanúskodnak, amellyel Isten szeret bennünket. Nem Isten jóságáról kell-e mindenek előtt tanúságot tennünk, ha valakit az Istennel való találkozáshoz akarunk segíteni?” Így igaz, Isten szeretete feltétel nélküli és kegyelemként árasztja magából – nekünk erre kell rezonálnunk. Ha ezt érezzük és továbbadjuk, megvalósítottunk valamit Isten tervéből és Jézus küldetéséből.

Gyónás

Kérdés a plebania.net-en: „20 év óta először elmentem a múlt vasárnap este misére. Vajon van lehetőségem visszatérni a katolikus egyházba? Mit tegyek?” Válasz: „Kedves Kérdező! Igen, van lehetőség. Keress meg egy atyát, vagy csak egyszerűen térdelj be egy gyóntatószékbe, és meséd el az elmúlt 20 évet. Az atya biztos segíteni fog.” Én ebben nem vagyok biztos. Milyen jó lenne, ha ilyen kérdésre lehetne írni egy konkrét közösséget, amely vár és befogad, támogatást nyújt; papot, akinek van ideje a kísérésre, visszafogadásra, és válaszol a felmerülő kérdésekre… Ami Foucauldnál működött – térdeljen le és gyónjon –, nem biztos, hogy mindenkinél beválik: egy csalódást okozó gyónási szituáció – aztán várhatunk újabb húsz évet.

A leporelló

A nazaret.hu-ról letölthető egy leporelló, amely nagyon jól összefoglalja e lelkiség jellemzőit. Ezeket most idemásolom, és személyes benyomásaimmal kommentálom. Lényegében ezek miatt a szempontok miatt érzem magamhoz közel ezt a lelkiségi utat.

NÁZÁRET

– a szokásos keresztény hétköznapok: ez azt jelenti nálam, hogy tanulni és dolgozni kell, emellé illesztem be az imádságot, a spiritualitást és a lelki életet.

– az „utolsó hely” megélése: ez összefügg azzal, hogy egy szerzetesrendbe nem vettek fel, ez a helyzet az „utolsónak lenni” megtapasztalását hozta

– osztozás Jézus názáreti rejtett életében: az elrejtettség most úgy jelenik meg, hogy készülnöm kell a későbbi hivatásomra, ez egy előkészületi időszak, amelyben kevés konkrét eredmény látszik, inkább csak tervek, irányok

– a hétköznapok értékének felfedezése: a mindennapok tükrében kell felfedezni azokat az apró pillanatokat, amelyben Isten megmutatja magát (ha odafigyelünk rá)

– képességeink és határaink felelősségteljes megtapasztalása: Mire vagyok képes? Mit halogatok és miért? Hogyan lehetne ezen változtatni? Mik a korlátaim? – ezekre a kérdésekre kell keresni a választ, és ahol lehet, cselekedni (pl. időbeosztás, napirend)

SZEMLÉLŐDŐKÉNT A VILÁGBAN

– a szemlélődés és a cselekvő élet összekapcsolása a világi életben; a szemlélődés útjainak keresése a mindennapokban: összekapcsolódik munka és hivatás, cselekvés és csend; a helyes arányokat kell megtalálni, és időt szakítani az imádságra. Szemlélődni lehet séta, várakozás közben, – sok-sok hétköznapi helyzetben.

AZ EVANGÉLIUM, AZ EUCHARISZTIA ÉS SZENTSÉG-IMÁDÁS

– Jézust jobban megismerni az Evangéliumokból: Szentírásolvasás és krisztológia – mindennapossá kellene válni az egyiknek, és a tanulásban kiemelt helye van a másiknak.

– mindenben azt tenni, mondani és gondolni, amit Jézus tenne, mondana és gondolna: Ez a legnehezebb, mert az Amerikában is népszerű megközelítés (WWJD – What would Jesus do?) csalóka kissé, ez sokkal inkább rólunk szól, mint Jézusról, vagyis leginkább az általunk elgondolt Jézus tenne/gondolkodna így, vagyis az istenképünkből fakadó elképzelés óvatosságra int. Ezzel együtt a felvetés fontos és hasznos, a kérdésen érdemes gondolkodni, de úgy, meghagyjuk benne a kételyt, a kérdést: tényleg ezt tenné Jézus? Miért cselekedne így Jézus? stb.

– közösségben átgondolni és felfedezni, mit jelent élni az Evangéliumot: Ez elsősorban a havi vasadi alkalmat jelenti, szentségimádással, a közösségi együttléttel.

ÉLETVIZSGÁLAT

– engedelmesség Isten akarata iránt: keresni Isten akaratát, megtenni, amit meglehet, de bízni benne, hogy Ő tudja miért így alakítja sorsom

– testvéri szolgálat egymás iránt: közösségen belül és kívül

– egy életszakasz szemlélése a mindennapok eseményei, örömei és nehézségei mentén: ez folyamatos önvizsgálat, önreflexió, önismeret

– nyitottá válni az újra, így jobban az Istenre bízni önmagunkat, életünket: Ez kihívás, nem elzárkózni az új élethelyzetektől, jobban bízni Istenben, bizalommal fogadni a jövő összes nyitott lehetőségét.

SIVATAG

– a pusztaság megtapasztalása a valóságban és a lelki életben: Ez magány, egyedüllét, a „hermit hours” idejének értelmes eltöltése (hermit hoursnak, ’remete órák’-nak nevezem azt az időt, amikor tudatosul bennem az egyedüllétem, és az, hogy ez a hivatásból fakadó felvállalt döntés eredménye. Jelentkezhet bármikor, leginkább este)

– élethelyzeteink, ahol szükséget szenvedünk, és kihívások elé nézünk: ez is önismeret, melynek része a fejlődés és változás lehetősége.

– „sivatagi napok” átélése, melyek a hallgatás, a csend, az önvizsgálat és az ima ideje: egysrészt Vasad, másrészt szükség lenne egy évi 3-4 napos teljes elvonulásra.

– a sűrű mindennapok között megállni és mindent elhagyni, ami megterhel minket: lemondás és/vagy elengedés. Mi az amit el tudunk engedni és mi az amit nem?

– csendes idő, hogy Istent keressük és embertársainkra is figyeljünk, szükségüket meglássuk és elinduljunk feléjük: feltöltődés, erőforrás elnyerése a mindennapi feladatok elvégzéséhez.

Feljegyzések tavalyról (1.)

Október első vasárnapja: a vasadi alkalom. Lelki nap, „sivatagi nap” – az elnevezés másodlagos, a tartalom a lényeg: amivel megtöltjük a rendelkezésre álló időt. E sorokat egy héttel később írom, Vasadon nem volt rá mód: a Szentségimádás alatt nem akartam, hogy más elterelje a figyelmem, a köztes idő pedig beszélgetéssel, megosztással, és agapéval telt el. Végre megjelent az „Imádság 15 napon át Magdeleine kistestvérrel” c. könyv; mindannyian kaptunk egy tiszteletpéldányt a kötetből. Sokat jelent nekem Magdeleine kistestvér alakja: életútja, gondolatai, szellemisége – az a kitartás és lelkesedés, amivel Jézus hívására, saját hivatására válaszolt, minden kilátástalanság ellenére. „Jézus a lehetetlenség Ura” – hirdette, és – mondhatjuk – életpéldáján keresztül igazolta ezt. Angelike Daiker monográfiája hozta közel hozzám Magdeleine-t, talán ez a könyv is közrejátszott abban, hogy felvettem a kapcsolatot Lacival és a kistestvérekkel. Fontosak a könyvek; nemcsak ebben a lelkiségben, máshol is, de itt különösen; Foucauld, Caretto, Magdeleine, Voillaume – most, az út kezdetén, nagyon sok olvasnivalót kaptam. Kísérők ezek a művek; jó lenne továbbiakat is megjelentetni, újakat kiadni.

Határokon át

 

Magdeleine kistestvérről olvasom a monográfiát; nagyon érdekes az élettapasztalata, misztikája, a jelenlét teológiája. Szemlélődni a cselekvésben – csak látszólag paradox. Odamenni, ahová senki se megy – sokan mondják, de mindig van olyan terület, ahová tényleg nem megy senki – jelen esetben csak a kistestvérek. Nem aktívan téríteni, misszionálni – ez kell, de ezt megteszi más, – csupán jelen lenni. Akár a hippik között is! Az egyik legérdekesebb rész, amikor a könyv leírja a hippikkel való kapcsolatfelvételt, sőt, párbeszédet; az isteni irgalomból fakadó megértést és empátiát, amivel ezekhez a ’nomádokhoz’ fordul. S van fogadókészség! Ne az eredményt nézzük, ne a következményeket, hanem a gesztust, a jelet, a jézusi magatartást.

Emberek és istenek

Az Emberek és istenek c. filmen keresztül - Afrikán át - jutottam el ismét a foucauld-i lelkiséghez, Magdeleine-hoz és Carlo Carrettohoz. (A film egyik jelenetében Carretto művéből idéznek). Apostoli út ez – szemlélődés a cselekvésben – ebből is látszik, hogy a kudarc csak látszólagos; Charles Foucauld alapítása halála után szökken szárba s hoz termést, de hát tudjuk: Jézus, a lehetetlenség ura. Érdekes olvasni, hogy Magdeleine vágya, terve elhatározásától számítva húsz év után valósult meg, pontosabban akkor kezdhette el...

Laikus vagy papi lelkiség?

Egy alkalommal Foucauld lelkiségét voltam hivatott bemutatni, a reflexiókban viszont olyan is elhangzott, hogy igazából nem is Foucauld lelkiségéről beszéltem, hanem Carlo Carettoéról. Egyetértek azzal, hogy Carretto gondolatai nem Foucauld gondolatai, ahogy Kis Teréz gondolatai sem Avilai Terézé. Mégis ugyanarról a valóságról, ugyanarról a tapasztalatról beszélnek más korban, más körülmények között. Azt gondolom, ha jobban meg akarjuk ismerni Foucauld atya lelkiségét, akkor Carretto segíthet nekünk ebben.

Nem tudok mást tenni, mint idézni Carettotól. Az idézet először 1964-ben jelent meg olaszul. Elgondolkodtató, hogy 46 évvel ezelőtt Carlo olyan gondolatokat vetett papírra, amelyek még ma is idegenül hatnak füleinknek.

A laikusok lelkisége nem a papok lelkiségének szép vagy csúnya másolata kell, hogy legyen, hanem valami más, önmagában hiteles és eredeti dolog, amely igaz Isten és az emberek előtt. Más egy pap tevékenysége, más egy politikusé, más egy plébánosé, ismét más egy munkásé vagy egy családapáé. Ha igaz, hogy lelkiségen gondolkodásmódunkat, életvitelünket, életünk cselekedeteinek megtisztítását és megszentelését értjük, ebből az következik, hogy egy pap gondolkodása, élete, cselekedeteinek megtisztítása, megszentelése alapvetően különbözik egy munkás, egy házastárs, egy polgármester gondolkodásától, életmódjától, cselekedeteinek megtisztításától és megszentelésétől. A laikusnak nem „majdnem papként” kell élnie, hanem saját állapota szerint kell megszentelnie munkáját, házasságát és különféle, bonyolult, odaadást igénylő társadalmi kapcsolatait.

Mindannyian egyetértetek abban, hogy a keresztség révén létezik valódi és hiteles papság, amely természetesen alapvetően különbözik az egyházi rend szentségétől, de valóságos szentség, amely a laikust a teremtés felé fordítja, hogy megismerje, élettel telítse, felszabadítsa, képviselje azt.

Mit akartok mondani a világiak lelkiségéről, ha elvetitek azt az alapvető, sajátságos tényt, hogy létezik a teremtett dolgok papsága, a természet szószólója, a földi javak megszentelője, a földi város szentje?

Ha a laikus nem hall ezekről a dolgokról, akkor azon a napon, amikor „meg akar javulni”, utánozni fogja az előtte álló plébánost, akiről úgy véli, hogy „lelkileg magasabb szinten áll, mint ő”, és így félig laikussá, félig pappá válik, ami az egyházközség tagjainak ugyan épülésére szolgál, de nem használ azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, vagyis azoknak, akik távol vannak tőle.

Ez utóbbiak pedig - és jogosan - még a szagát sem tudják elviselni ennek a hibridlétnek, és továbbra is úgy vélekednek, hogy a kereszténység nem képes megoldani a világ problémáit.

Blogindító

Blogindítóként kedvenc történetemmel kezdeném, melyet Carlo Carretto ír le Levelek a sivatagból című könyvében.

Carretto egy alkalommal a sivatagi homokban elakadt autójával. A nagy hőségben egy bokor árnyékában keresett menedéket, majd gyorsan el is aludt. Emberek halk beszélgetésére és nevetgélésre ébredt, akiknek világított a fehér foguk a barna bőrük mellett. Éppen megszakították munkájukat egy kis pihenőre – foggarát (föld alatti csatorna) ástak, amely össze tudta gyűjteni a nedvességet a homokból és elvezette kis földjeikre. Egy váratlan vihar tönkre tette az előzőt és egyhetes késés is elsorvasztotta volna a termést, amely egész éves éhínséget jelentett volna.

Carlo felajánlotta, hogy pár napig velük marad és segít ásni.

Körülmények: három méterrel a vízfolyás szintje alatt homokos, de tömör anyag; kezdetleges szerszámok; kényelmetlen testhelyzet; hátfájás; a felszínen forróság.

Szegényes étrend: kuszkusz, homokban élő egerek (gerbois), főtt gyíkok (dobb).

Este Carretto a csillagokat szemlélve eltűnődött ezen emberek nyomorúságán – mennyi aggodalom és embertelen munka, hogy egy kis kenyérhez jussanak…

„De túlságosan fáradt voltam, hogy végiggondoljam: Isten miért nem avatkozik közbe, ő, aki olyan hatalmas és olyan jó. Könnyen fordulhattam volna a „földi istenekhez”, a jó emberekhez, akik olyan egyszerűen tudtak volna segíteni.

Mibe került volna levelet írni néhány barátomnak Olaszországba? Azonnal küldtek volna nekem egy buldózert, hogy néhány nap alatt kiássuk az árkot, vagy sürgősen küldtek volna legalább nagy cementgyűrűket, hogy az alagutat szilárdabbá és biztonságosabbá tegyük, és ezáltal megakadályozzuk, hogy összeomoljon, amikor a víz először ömlik át rajta. És én mozdulatlanul néztem tovább a csillagokat! (…) Nem lett volna jobb eszközöket keresni, mégpedig sokat?”

A válasz most elmarad, és válasz helyett én is inkább újra felvetem a kérdést: „Nem lett volna jobb eszközöket keresni, mégpedig sokat?”