Az imádságról

Hogy megtanuljunk imádkozni, egyszerűen csak imádkoznunk kell, sokat imádkoznunk. Tudni kell újra meg újra kezdeni az imát, szüntelenül, sohase belefáradva, még akkor is, ha nincs rá válasz, még akkor is, ha nem jár semmiféle látható eredménnyel. Jézus azért hangsúlyozta olyan erősen az állhatatosságot, mert tudta, hogy a változás, az újdonság szomjúhozása miatt nehezen maradunk állhatatosak. Minél gyakrabban idézzétek emlékezetetekbe a hitből fakadó imádság általános jellegzetességeit, ez segít benneteket abban, hogy állhatatosak legyetek. Az imádságot ne halasszátok akkorra, mikor majd kedvetek támad imádkozni. Megtörténhet, hogy éppen akkor hagyjátok abba az imát, amikor arra a legnagyobb szükségetek volna. Veszedelmes önáltatás ez, mely mar sokakat távolított el Krisztustól. Az ima vágya csak hitből fakadhat. Már maga az ima utáni vágy is az imádság eredménye. Elégedjetek meg azzal a tudattal, hogy Isten vár rátok. Isten mindig azt óhajtja, hogy imádkozzatok, még akkor is, mikor nincs kedvetek, sőt akkor talán leginkább. Sohase feledkezzetek meg arró1, hogy minél kevesebbet imádkoztok, annál rosszabbul fogtok imádkozni, és annál kevésbé vágyódtok az imára. Az imától természetesen semmit sem várhattok önmagatok számára. Istenért kell imádkozni, s nem azért, hogy elégedettséget találjatok, nem azért, hogy azt érezhessétek, jól imádkoztatok, jó a módszeretek. Nem kell más imára vágyni azonkívül, mint amit Isten ad nekünk. 

René Voillaume: Emberek között (Agapé, 2007, 78.o.)

Az Önátadás imájáról

Eszembe jut egy francia szerzetes, Charles de Foucauld, akit a Szaharában gyilkoltak meg 80 évvel korábban. Híres imája az volt, hogy teljesen átadja magát Isten akaratának. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy életét odateszi az oltárra, mint olyan ajándékot, amelyet kapott, és most visszaad, hogy Isten azt tegyen vele, amit csak akar.

Atyám, átadom magam kezedbe, tégy velem, amit akarsz.
Bármit teszel velem, megköszönöm.
Mindenre kész vagyok, mindent elfogadok.
Csak a te akaratod teljesüljön bennem, és minden teremtményedben -
Semmi többet nem akarok, csak ezt, Uram.

Ezt az imát mindig nehezemre esik elmondani, mert változatlanul aggaszt az a gondolat, hogy Isten szavamon fog, és többet kér, mint amit adni szeretnék. Ijesztő elgondolni, hogy kiengedjük kezünkből életünk irányítását.

Timothy Radcliffe: Miért járjunk misére? (Vigilia Kiadó, 2011, 139-140.)

Királyi úton

Frans Horsthuis könyvét olvasom, a holland papét, aki először a fizetéséről, majd plébániájáról, szobájáról, vagyonáról, tulajdonairól mondott le, hogy ne érdekelje más, egyedül Jézus. A radikális Krisztus követésnek különböző fokozatai vannak, nem lehet utánzás, hogy én Foucauld-t akarom követni ebben, Horsthuist abban, vagy keresni egy kolostort; Kármelnél keményebb a trappista rend, Kalmadulnál Karthauz? Lehet-e így méricskélni? Nem tévút ez? Saját utamat járjam, igen, de úgy, hogy ne a világ mércéje szerint alakítsam, hanem Jézusra figyelve abban a kiüresítésben, amiben egyrészt megteszek mindent a hétköznapok rendjében, ugyanakkor nem ragaszkodom semmi egyéni elképeléshez, tervhez és ambícióhoz, hanem egészen Istenre bízom magam.

Közben

Olvasom a könyvet továbbra is, csak bejegyzés nem születik, fél oldalakat lehetne idemásolni Voillaume-tól, ezt meg nem szeretném. Közben Vasadon összejöttünk, jó volt új arcokat látni, jó, hogy sokakat - és sokféle - embereket érint meg ez a lelkiség.

Milyenek lehettek Károly testvér Húsvétjai? Hogyan tudta elmagyarázni tuaregjenek, hogy mit is ünnepel?

Áldott, lelki élményekben gazdag Húsvétot mindenkinek!

Tökéletes kudarc

Eredményorientált, sőt, sikerorientált világban élünk. Szeretjük mindazt, ami megmérhető, kimutatható, feljegyezhető; az információtengerben, ami nap mint nap árad ránk, rengeteg adattal találkozunk, hétköznapi életünket áthatják a számok, bármilyen témának fokmérői. Még a jelen blog is ilyen picit: jaj, hány bejegyzést írtam ezen a héten? Pedig nagyon sok minden nem mennyiségi kérdés, és a sikernek sincs mértékegysége.

„A sivatag apostolát ma már mind többen ismerik, és sugárzása fokozatosan elhatol a legkülönbözőbb társadalmi körökbe es országokba. A halála utáni dicsőség fénye azonban nem feledtetheti velünk, hogy életében és halálában mi is volt apostoli munkásságának mérlege: emberi ész számára tökéletes kudarc. Ma is hallom annak az újságírónak méltatlankodó, tiltakozó hangját, akivel a hoggari remete sorsáról beszéltem. »Micsoda kudarc az élete, a tuaregek valójában sohasem értették meg őt. Nem voltak rá méltóak. Mire szolgált hát az élete? Milyen nyomot hagyott a pusztaságban? Mennyi eltékozolt erkölcsi gazdagság!« S ez való igaz volna, ha élete termékenyítő erejét azonnali hatásában akarnánk lemérni. Foucauld atya tanítványainak mindig gondolni kell e kemény és súlyos leckére. Nekik le kell mondani minden lemérhető sikerről és vállalni életük Iátszólagos haszontalanságát, sőt – az emberiség eldáult és keresztre vont Megvádltóját követve – nekik egyenesen szeretni kell a kudarcot, hiszen ebből sarjadnak ki mai testvériségeik. E testvériségek sohasem feledkeznek meg alapítólevelükről, s hogy eredetileg miféle szellemi anyagból gyúrták őket. Nem pusztán gyümölcsei ők Foucauld atya vérének és áldozatának: nekik maguknak is folytatni kell munkáját, és az ő szellemében kell élniük” – írja Voillaume.

Lehet-e egy kudarc tökéletes? Hát nem paradox így: a sikertelenségben megvalósítani a tökéletesség fokát? S mindez legyen a szemünk előtt? Nekem ez biztos nem megy. Csakis kontrasztként tudom értelmezni ezeket a szavakat, ezek nem a lemondás kifejezései: „úgyis mindegy, mi lesz belőle” – nem erről van szó. Ez inkább bizalom a Godviselés felé, hogy Istenkapcsolatomban függetleníteni próbálom magam minden látható eredménytől. De megnyugtató csak akkor tud lenni, ha tényleg megtettem mindent, ami rajtam múlott.

Károly testvér

Az elnevezés kérdése megoldódott: „»Károly testvér« – ő maga szerette volna, hogy így szólítsák.” – olvasom az Emberek között előszavában.

Olvasónapló

 René Voillaume: Emberek között
Szeged: Agapé, 2007. (2. kiadás – ezt olvasom)

Az eredeti címe: „Au coeur des masses (A tömeg szívében). Azt hiszem a magyar cím szerencsés választás. A tömeg szó nálunk mást jelent elsőre. Arctalan sokaságot vagy fizikai egységet. Ha úgy fordítanánk, hogy Az emberek szívében – az meg nem lenne pontos. Egyszerűségében kifejező a a cím magyarítása.

Könyvek

Puskely Mária könyve közvetítette felém először Foucauld-t és Carretto-t, bár akkor nem kapcsoltam össze a kettőt, olyan értelemben, hogy egy lelkiséghez tartoznak, inkább csak érdekes – rendhagyó – életutak példáiként álltak előttem, akik mindig tudtak a belső sugallataikra hallgatni. Magdaleine-nel való találkozásom későbbi, egy kis füzetet vettem meg, talán valamelyik Szent István könyvhéten, és a Puskely-féle lexikonban már ismerősként olvastam életének állomásait. René Voillaume új felfedezés, tavaly kaptam meg az Emberek között c. könyvét. Úgy tervezem, hogy márciustól ezt a könyvet olvasom, s ennek a reflexiói kerülnek fel ide posztként.

Inspirációm forrásai

 

A könyvekről részletes leírás olvasható a nazaret.hu oldalon.

Feljegyzések tavalyról (1.)

Október első vasárnapja: a vasadi alkalom. Lelki nap, „sivatagi nap” – az elnevezés másodlagos, a tartalom a lényeg: amivel megtöltjük a rendelkezésre álló időt. E sorokat egy héttel később írom, Vasadon nem volt rá mód: a Szentségimádás alatt nem akartam, hogy más elterelje a figyelmem, a köztes idő pedig beszélgetéssel, megosztással, és agapéval telt el. Végre megjelent az „Imádság 15 napon át Magdeleine kistestvérrel” c. könyv; mindannyian kaptunk egy tiszteletpéldányt a kötetből. Sokat jelent nekem Magdeleine kistestvér alakja: életútja, gondolatai, szellemisége – az a kitartás és lelkesedés, amivel Jézus hívására, saját hivatására válaszolt, minden kilátástalanság ellenére. „Jézus a lehetetlenség Ura” – hirdette, és – mondhatjuk – életpéldáján keresztül igazolta ezt. Angelike Daiker monográfiája hozta közel hozzám Magdeleine-t, talán ez a könyv is közrejátszott abban, hogy felvettem a kapcsolatot Lacival és a kistestvérekkel. Fontosak a könyvek; nemcsak ebben a lelkiségben, máshol is, de itt különösen; Foucauld, Caretto, Magdeleine, Voillaume – most, az út kezdetén, nagyon sok olvasnivalót kaptam. Kísérők ezek a művek; jó lenne továbbiakat is megjelentetni, újakat kiadni.

Határokon át

 

Magdeleine kistestvérről olvasom a monográfiát; nagyon érdekes az élettapasztalata, misztikája, a jelenlét teológiája. Szemlélődni a cselekvésben – csak látszólag paradox. Odamenni, ahová senki se megy – sokan mondják, de mindig van olyan terület, ahová tényleg nem megy senki – jelen esetben csak a kistestvérek. Nem aktívan téríteni, misszionálni – ez kell, de ezt megteszi más, – csupán jelen lenni. Akár a hippik között is! Az egyik legérdekesebb rész, amikor a könyv leírja a hippikkel való kapcsolatfelvételt, sőt, párbeszédet; az isteni irgalomból fakadó megértést és empátiát, amivel ezekhez a ’nomádokhoz’ fordul. S van fogadókészség! Ne az eredményt nézzük, ne a következményeket, hanem a gesztust, a jelet, a jézusi magatartást.