Charles de Foucauld-hoz, a názáreti lelkiséghez kapcsolódva lehetőségünk nyílik élmények, gondolatok, tapasztalatok megosztására...



2010. március 26., péntek

Laikus vagy papi lelkiség?

Egy alkalommal Foucauld lelkiségét voltam hivatott bemutatni, a reflexiókban viszont olyan is elhangzott, hogy igazából nem is Foucauld lelkiségéről beszéltem, hanem Carlo Carettoéról. Egyetértek azzal, hogy Carretto gondolatai nem Foucauld gondolatai, ahogy Kis Teréz gondolatai sem Avilai Terézé. Mégis ugyanarról a valóságról, ugyanarról a tapasztalatról beszélnek más korban, más körülmények között. Azt gondolom, ha jobban meg akarjuk ismerni Foucauld atya lelkiségét, akkor Carretto segíthet nekünk ebben.
Nem tudok mást tenni, mint idézni Carettotól. Az idézet először 1964-ben jelent meg olaszul. Elgondolkodtató, hogy 46 évvel ezelőtt Carlo olyan gondolatokat vetett papírra, amelyek még ma is idegenül hatnak füleinknek.



A laikusok lelkisége nem a papok lelkiségének szép vagy csúnya másolata kell, hogy legyen, hanem valami más, önmagában hiteles és eredeti dolog, amely igaz Isten és az emberek előtt. Más egy pap tevékenysége, más egy politikusé, más egy plébánosé, ismét más egy munkásé vagy egy családapáé. Ha igaz, hogy lelkiségen gondolkodásmódunkat, életvitelünket, életünk cselekedeteinek megtisztítását és megszentelését értjük, ebből az következik, hogy egy pap gondolkodása, élete, cselekedeteinek megtisztítása, megszentelése alapvetően különbözik egy munkás, egy házastárs, egy polgármester gondolkodásától, életmódjától, cselekedeteinek megtisztításától és megszentelésétől. A laikusnak nem „majdnem papként” kell élnie, hanem saját állapota szerint kell megszentelnie munkáját, házasságát és különféle, bonyolult, odaadást igénylő társadalmi kapcsolatait.
Mindannyian egyetértetek abban, hogy a keresztség révén létezik valódi és hiteles papság, amely természetesen alapvetően különbözik az egyházi rend szentségétől, de valóságos szentség, amely a laikust a teremtés felé fordítja, hogy megismerje, élettel telítse, felszabadítsa, képviselje azt.
Mit akartok mondani a világiak lelkiségéről, ha elvetitek azt az alapvető, sajátságos tényt, hogy létezik a teremtett dolgok papsága, a természet szószólója, a földi javak megszentelője, a földi város szentje?
Ha a laikus nem hall ezekről a dolgokról, akkor azon a napon, amikor „meg akar javulni”, utánozni fogja az előtte álló plébánost, akiről úgy véli, hogy „lelkileg magasabb szinten áll, mint ő”, és így félig laikussá, félig pappá válik, ami az egyházközség tagjainak ugyan épülésére szolgál, de nem használ azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, vagyis azoknak, akik távol vannak tőle.
Ez utóbbiak pedig - és jogosan - még a szagát sem tudják elviselni ennek a hibridlétnek, és továbbra is úgy vélekednek, hogy a kereszténység nem képes megoldani a világ problémáit.

2010. március 24., szerda

Blogindító

Blogindítóként kedvenc történetemmel kezdeném, melyet Carlo Carretto ír le Levelek a sivatagból című könyvében.

Carretto egy alkalommal a sivatagi homokban elakadt autójával. A nagy hőségben egy bokor árnyékában keresett menedéket, majd gyorsan el is aludt. Emberek halk beszélgetésére és nevetgélésre ébredt, akiknek világított a fehér foguk a barna bőrük mellett. Éppen megszakították munkájukat egy kis pihenőre – foggarát (föld alatti csatorna) ástak, amely össze tudta gyűjteni a nedvességet a homokból és elvezette kis földjeikre. Egy váratlan vihar tönkre tette az előzőt és egyhetes késés is elsorvasztotta volna a termést, amely egész éves éhínséget jelentett volna.

Carlo felajánlotta, hogy pár napig velük marad és segít ásni.
Körülmények: három méterrel a vízfolyás szintje alatt homokos, de tömör anyag; kezdetleges szerszámok; kényelmetlen testhelyzet; hátfájás; a felszínen forróság.
Szegényes étrend: kuszkusz, homokban élő egerek (gerbois), főtt gyíkok (dobb).
Este Carretto a csillagokat szemlélve eltűnődött ezen emberek nyomorúságán – mennyi aggodalom és embertelen munka, hogy egy kis kenyérhez jussanak…
„De túlságosan fáradt voltam, hogy végiggondoljam: Isten miért nem avatkozik közbe, ő, aki olyan hatalmas és olyan jó. Könnyen fordulhattam volna a „földi istenekhez”, a jó emberekhez, akik olyan egyszerűen tudtak volna segíteni.
Mibe került volna levelet írni néhány barátomnak Olaszországba? Azonnal küldtek volna nekem egy buldózert, hogy néhány nap alatt kiássuk az árkot, vagy sürgősen küldtek volna legalább nagy cementgyűrűket, hogy az alagutat szilárdabbá és biztonságosabbá tegyük, és ezáltal megakadályozzuk, hogy összeomoljon, amikor a víz először ömlik át rajta. És én mozdulatlanul néztem tovább a csillagokat! (…) Nem lett volna jobb eszközöket keresni, mégpedig sokat?”
A válasz most elmarad, és válasz helyett én is inkább újra felvetem a kérdést: „Nem lett volna jobb eszközöket keresni, mégpedig sokat?”